Sokat nem szeretnék időzni az életem felidézésében, mert már olyan hosszú időre kellene visszamennem, hogy az már engem is megriaszt.  Röviden: a múlt évezred hagyott engem örökül ennek az újnak. Büszkén vállalom, hogy minden sejtemben valahogy hordom magamban azt a régit. és nem szeretném elfelejteni azokat az éveket, még akkor sem, ha már akkor is tudtam, hogy nem a történelem legjobb időszakát, és nem a legideálisabb földrajzi területét szánta nekem a sors. De ezzel többen vagyunk így, nem igaz?

Lényeg, hogy ide jártam bölcsödébe, óvodába, általános, majd középiskolába. Láttam felépülni az Erzsébet-hidat, évekig lestem, hogy mikor pillantom meg a kettes villamosról a túlsó parton a siklót, ahogy újra elindul a Várba, gyűjtöttem a takarékbélyeget, ettem a zizit, mélyen azonosultam Böbe baba világával, szavaztam a Táncdalfesztivál énekeseire (persze nem mindre), és én is énekeltem a tükörrel szemben egy hajkefét tartva a szám elé, hogy „nonoletááááá…”.  Karácsonykor én is örültem a narancsnak, és a szárított fügének, mert ez azt jelentette, hogy tényleg itt a karácsony. Itt hittem el, hogy: „előttem az élet”, és hogy majd „én megmutatom”. De sajnos itt csalódtam én is ebben-abban, úgyhogy annak rendje s módja szerint felnőttem!

Itt sikerült bejutnom egy nagyon sokak által -és általam is- áhított főiskolára, ami azért nagyon nagy dolog volt. Főleg akkor.

És azóta csinálom a pályát, aminek nyomait ezen az oldalon meglehetős részletességgel, és gazdagon illusztrálva láthatja bárki. Nem rossz lista. Örülök, hogy összejött ennyi, és remélem, még nincs tele a lap!